Jegyzet - vélemények az INFINIT-ben

A redős papsapkagomba és a tudásmenedzsment 

Nem tudom, hogy az információs társadalomban van-e uborkaszezon – most viszont gombáról lesz szó. Kis nyári színesnek szánom tulajdonképpen, de azért van elgondolkodtató tanulsága, vagy inkább elgondolkodtató kérdéseket vet fel. 

Székely Iván 

Még májusban történt, hogy Helsinkiben jártam, a híres halpiacon, ahol halakon kívül sok más is kapható, például kézműves termékek és északi gyümölcsök, amelyeknek még neve sincs magyarul. A sok vonzó áru között megpillantottam egy láda gyönyörű frissen szedett erdei gombát, olyat, amit eddig soha nem láttam. Más turisták érdeklődését is felkeltette, láttam, hogy érdeklődve mutogatnak a láda felé. Elég nagy tömeg volt az árusnál, aki mindenféle más zöldséget és gyümölcsöt is árult; mire közelebb férkőztem, láttam, hogy egy áthúzott kezet ábrázoló piktogram van egy táblácskára festve és a gombák közé szúrva. Gondoltam is, nyilván azért, hogy a sok turista ne fogdossa össze a szép árut.  

Nagy gombakedvelő lévén, nem tudtam ellenállni a kísértésnek és vettem egy kilót – majd beteszem a kézipoggyászomba és vigyázok rá, hogy másnap ne törjem össze hazafelé a gépen. A nagy papírzacskó gombához az árus adott is egy félbetépett A/4-es, fénymásolatról fénymásolt papírt is, amit majdnem kidobtam, de – megrögzött archivista lévén – betettem a gomba mellé. Egész nap alig mertem letenni a táskámat, nehogy baja essen a zsákmánynak – lesz otthon öröm és meglepetés... 

Este a szállodai szobában megint majdnem kidobtam a kissé átnedvesedett papírfecnit, amikor észrevettem, hogy nyomtatott nagybetűs szavak és hármas felkiáltójelek vannak rajta. Valami nem tetszett ezen a papíron. Finnül és svédül volt írva, egyikben sem vagyok járatos. Internet-kapcsolat természetesen volt a szállodában (ráadásul ingyenes – Finnországban vagyunk), úgyhogy kiterítettem a gusztusos szerzeményt a szállodai ágyra, bekapcsoltam az úti notebook-omat és rászántam egy kis időt, hogy megpróbáljak a svéd és finn szavak alapján valamilyen angol nyelvű eligazítást találni.  

Találtam. Kiderült, hogy amit vettem, nem más, mint a gyilkos galócához mérhető mérgezőségű gomba, amit a világ minden országában szigorúan tilos árulni, kivéve Finnországban. Van ugyanis egy komplikált méregtelenítési eljárás, ami után – ha sikerrel járunk – a gomba fogyaszthatóvá válik, mi több, igazi ínyencség lesz belőle. Enélkül viszont halálos: tönkreteszi a májat, a központi idegrendszert, a gyanútlan fogyasztó pedig szörnyű kínok között pusztul el. Bőrön át is felszívódik a mérge (most már értem a piktogramot), és a gőzei is mérgezők. Aki fejfájást és zavartságot érez a vele egy légtérben lévő gomba társaságában, azonnal menjen friss levegőre vagy szellőztessen – írta az internetes jótanács. Amikor eddig jutottam az olvasásban, akkor jöttem rá, hogy már hosszú percek óta fáj a fejem a mellettem pompázó gombacsokor társaságában. Mást nem tudtam kitalálni, bevágtam az árut a minibárba, hogy ott ontsa tovább mérgező gőzeit, rohantam kezet mosni és feltéptem az ablakot – azaz csak feltéptem volna, mert biztonsági okokból csak a legfelső csíkját lehetett résnyire kinyitni. 

Valahogy nem ébredtem nyugodtan és kipihenten... Reggel eldöntöttem, hogy nem viszem haza; ekkora kockázatot nem ér meg az egész. Pedig még az is eszembe jutott, hogy két nappal ezelőtt a mellettem vacsorázó brit professzor milyen élvezettel fogyasztotta a... a kucsmagombát, ahogy ő gondolta. Volt ugyanis angol nyelvű étlap is, és azon „morels” (kucsmagomba) szerepelt. A morels ugyan stimmelt, de angolul valójában „false morels”-ről, azaz hamis kucsmagombáról volt szó – nehogy összetévessze valaki az ehető rokonával –, de ezt az apróságot az étlap elmulasztotta közölni. A méregtelenítés nyilván jó sikerült, mert a professzor azóta is jó egészségnek örvend, én meg nem világosítottam fel utólag a vacsora kalandértékéről. Már csak azért sem, mert a méreganyag esetleges maradványai nem ürülnek ki a szervezetből, hanem rendszeres fogyasztás esetén felhalmozódnak és rákkeltő hatásúak – jobb, ha nem aggódik. 

A gombától pedig nem tudtam megszabadulni sehogy sem. Ha becsempészem egy szállodai szemétgyűjtőbe, tovább mérgezi a környezetét. A parkban is szétszórhattam volna, de hátha valaki felszedi. Ha lehúzom a vécén, rossz rágondolni, mi van, ha eldugul tőle a csatorna és visszaöklendezi az árut. Végül nagy lélegzetet vettem, kivettem a csomagot a minibárból és kimentem vele a recepcióhoz. A kisasszonyhoz fordultam: ezt a pompás árut tegnap vettem a piacon, hogy hazavigyem, de közben rájöttem, hogy milyen komplikált az elkészítése – nem ajándékozhatnám-e meg őt? Belenézett a csomagba és kissé elkomorult: igen, ismeri, de ő nem tudja, hogy mit kell vele csinálni. Talán valamelyik ismerőse – próbáltam segíteni. Na jó, mondta végül komoly empátiával, és elvette a csomagot. 

A történet itt véget is érhetne: minden jó, ha jó a vége – végül is nem irtottam ki senkit a környezetemben (bár, ha meggondolom, nem sok híja volt). Az elgondolkodtató kérdések – ha úgy tetszik, a tudásmenedzsment problémák – azonban most jönnek. 

Ezt a gombát (Gyromitra esculenta, magyar neve: redős papsapkagomba) Kanada és Oroszország egyes részein, valamint a skandináv országokban hagyományosan méregtelenítik és fogyasztják, de árulni csak Finnországban szabad. A redős papsapkagombát a finn konyha fugu-jának is nevezik, a Japánban elhíresült halálosan mérgező halról, amelyet méregtelenítés után ínyencségként fogyasztanak. 

Egy zárt tudásközösségben nyilván minden gyerek tudja, hogy ezt a gombát nem szabad leszedni, megfogni, később azt is megtanulják, hogy hogyan lehet méregteleníteni és megenni. Ez a tudásközösség felbomlóban van. Bár Helsikiben feltehetőleg kevesebb olyan gyerek van, mint Budapesten, aki csak rezervátumban látott olyan egzotikus állatokat, mint tyúk vagy kecske, azért már itt sem nő fel mindenki a hagyományos tudás megszerzésének közegében. De ennél fontosabb a globalitás kontra lokalitás problémája: a helsinki piacon a világ minden részéről érkezett turisták tömegei vásárolnak, és legfeljebb annyi a közös tudásuk, hogy a piac vásárlásra való, és a helyi termék jó ajándék. 

Kinek a felelőssége a hagyományos tudás megosztása? Milyen csatornákon kellene ennek történnie? A külvilág hogyan szelektáljon az információözönből? Valamilyen szabály nyilván van most is, ezért kaptam az írásos figyelmeztetést – finnül és svédül. Talán az útikönyvek szerkesztőinek kellene felhívniuk az utazó figyelmét az ilyen tudnivalókra? Vagy mindenki tájékozódjon utazás előtt, leselkedik-e rá valamilyen speciális helyi veszély, skorpió, mérges pók, vagy piacon árult mérges gomba? Esetleg főzés előtt minden esetben nézze meg a Wikipediát? Japánban legalább fordított a helyzet: ott minden adag fuguhoz igazolást ad a szakács, hogy saját kezűleg méregtelenítette a halat. (Ennek ellenére minden évben van haláleset, és nemcsak a vendégek, hanem a szakácsok között is.) 

Azért, visszatekintve, mégiscsak volt valami az egész információs folyamatban – a nagybetűk, valami stílusbeli szokatlanság, az internet, a Wikipedia – ami esetemben megoldotta a problémát. Lehet, hogy a bimbózó tudástársadalom és a benne szocializálódó turisták viselkedés-mintázatai valahogy kipótolják a hiányzó láncszemeket a megszakadt információs műveletekben. 

Remélhetőleg ebbe a láncba most már újabb elem épült be az INFINIT olvasói számára – és azt is remélem, hogy a probléma felkeltette az érdeklődésüket. Az enyémet mindenesetre felkeltette, legközelebb lehet, hogy éppen redős papsapkagombát rendelek egy megbízható helsinki vendéglőben. 

http://en.wikipedia.org/wiki/False_morel
Megrögzött ínyenceknek: http://www.dlc.fi/~marianna/gourmet/morel.htm